„Köszöntelek, arany barátom!” – üdvözölte ismerősét meleg szeretettel az öregúr a Körúton. Furcsa érzés kerített hatalmába a két őszes öreget nézve: kedvem lett volna átölelni mindkettejüket, és megköszönni türelmüket, emberségüket. Komótosan, mozogtak, karjaik lassan lendültek kézfogásra, megölelték egymást és mintha mi sem lenne természetesebb, mint két nagy, megpakolt szatyorban a szombati ebéd hozzávalóival hazafelé „sietve” egy régi cimborával beszédbe elegyedjenek, így tettek. És semmi kétségem afelől, hogy az ebéd is elkészült. Időben.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.