A fajok közt a legmesteribb önkínzó az ember. Megszállottként keresi a boldog pillanatokat, és még ha teljesen tisztában is van vele, hogy csak áltatja magát, hogy csak tűnő ábrándot kerget és hogy az alig pár percig tartó lebegést követően a földet érés nagyon fájdalmas, akkor is… mindennek ellenére kapaszkodik abba a néhány percbe… amely után a változatlan fájdalomhoz újra hozzászokni még kínzóbb… mégis: a konstans, emésztő tépelődés közepette a karnyújtásnyira felbukkanó, ellenállhatatlannak ígérkező csábítás mindenkit lehengerel… kissé elsodor, majd partra taszít…
gyanítom, így vagyunk kondicionálva… nem bizonyulunk tanulékonynak érzelmileg… a learning by doing itt kudarcot vall…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.