Azt mondják, nem jó elveszni a részletekben. Meggyőződésem, hogy az egészet látni sem jobb. Semmivel. Minden mindig részekkel van tele: sok-sok rész. És időről időre ezeket rakosgatod, egyik helyről a másikra, keresve, hol és hogyan lehetne a legjobban elrendezni őket. Így van ez a tízezer darabos puzzle-lel is, leszámítva, hogy ott előbb-utóbb sikerül optimalizálni és minden a helyére kerül. Mindennek helye azonban legfeljebb az orvostudományban van.
Ezekkel a darabokkal van bajom alapvetően. Mert igazán heterogén sokaság a daraboké: kisebbek, nagyobbak, lényegesebbek, kevésbé fontosak, centrálisak, periferiálisak. Ráadásul megszámlálhatatlanak is. Persze a fókuszba csak egy jól körülhatárolt hányaduk kerül: beláthatóak, rendezhetőek. De mobilak. És gyorsak. A létszám adott. Ha egy elvész, egy másik rendszerbe, mondjuk úgy más fókuszába kerül át, próbálod betölteni a helyét. A környező részekkel töltögeted, toldozod-foltozod. A nagyon is lényeges környező darabokkal. De hogy melyiket hova tegyed, hogyan rendezzed, sokszor nehéz eldönteni.
Látva az egészet viszont rádöbbensz, hogy hol és mekkorák az űrök a kihullott részek miatt. A csöndben, amikor felülről lefelé tekintve átlátsz mindent, kisebbet, nagyobbat, lényegesebbet, kevésbé fontosat, centrálisat, periferiálisat, érezni kezded magadban az űrt… legalább csörrenne meg a telefon… csak egy kicsit is lennél fontos valakinek… hívna fel végre valaki, hogy megkérdezze, jól vagy-e, mit csinálsz, van-e kedved némán, mámorosan, érzelgősen, borgőzösen, rezignáltan, derűsen Budapestet nyakadba venni… menni… menni…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.