Valahogy a remény szigetén éreztem magam. Elvarázsolva. A Város kellős közepén. Ilyen ereje csak a zenének van. Az örömzenélésnek. Ami annyira sokat tud adni az embernek: visszaadja a jóba vetett hitét, talán még az emberek iránti, régen elvesztettet is kicsit. Amikor muzsikusok, énekesek a zenéért önmagában csinálják, amit csinálnak. Nem olcsó népszerűségért, nem tucathaknizva és legfőképpen nem a pénzért. Egyszerűen csak annyi a szándékuk, hogy tegyék, amihez a legjobban értenek: adjanak.
És ebben bámulatosat alkotnak. Az ember egyszerűen szomjazza az előadásukat. Annyira sokat tud jelenteni egy este Sebestyén Mártával, Palya Beával, a Csík zenekarral, Dresch Mihállyal, Ferenczi Györggyel és a Rackajammal. Egy instant szellemi és érzelmi energiabomba, amely ebben az összeállításban ráadásul óriási erővel detonál. Ahogy mindegyikőjüktől mást kap a hallgató. És eközben ki tudja zárni a külvilágot. Mindent. Csüngtem rajtuk. Őszinteségük rabul ejtő és reményt keltő.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.