A televízió az érzelemgazdagítás, -feltámasztás, -tréningezés eszköze – is lehet. Nem vagyok híve a pszichológiának, mint tudományágnak, bizonyos feltevéseivel, állításaival azonban egyet kell értenem – túlemelkedve azon a nem elhanyagolható tényen, hogy igyekszem a lehető legtávolabb tartani magam a pszichológia minden vonatkozásától. Az viszont kétségkívül igaz, hogy amit a tévében / moziban nézünk, éppen az, amit a saját életünkből hiányolunk.
Olyan érzelmeket él át a – tudatos – „médiafogyasztó”, amelyekre szüksége van: lelki gyötrődést, gyengédséget, kiteljesedést, önmegvalósítás- vagy szerelemmámort, és így tovább. Tulajdonképpen azok, akik – nevezzük így - minőségi és nem mennyiségi fogyasztók, mindannyian valamilyen érzelmet keresnek, amelyet ilyen vagy olyan okból aktuális életükből hiányolnak. De vajon azért hiányolják, mert a fikcióban találkoztak vele, vagy azért keresik a fikciót, mert belső hiányérzetük van?
Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy kölcsönhatásos alapú a mechanizmus. Hogy sebes sodrású folyóként a fikció elragadja a képernyő előtt ülőt, aki egyre távolabb kerül így a saját valóságától. Észrevétlenül. A kérdés csupán annyi, hol húzódhat az irrealitás határmezsgyéje?
De igazi irrealitásról van-e szó? Mert a nem „lehetetlen” kategóriás műsorok – tehát nem a Superman – mégiscsak a való életből táplálkoznak, a forgatókönyvírók is csak az életből tudnak dolgozni! Ami tehát visszaköszön a mozivászonról, az a valóság.
Ezzel tisztára mosottnak érzem mindenek előtt a Szex és New Yorkot, de ezzel együtt az összes „életszagú” produkciót is. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy tegyük fel Szex és New York rajongóként nem abnormális, ha a néző a sajátjának érzi a bemutatott helyzeteket vagy a filmbeli problémákkal szembesül. De az sem, ha utóbbiakra a látottakhoz hasonló megoldást vár. Vagy keres.
A kóros Szex és New York függőség – azt gondolom – nem klinikai kategória. Valami olyasmit fogalmaz meg a 4 barátnő, olyan momentumok jelennek meg az életükben, amelyeket sokan hasonlóképpen szeretnének átélni. Amint azonban az a sorozatból és a nagyfilmből is kiderül: a fikciós aláfestéssel, annak felhasználásával, az azzal történő azonosulás nyomán a valós életben „kergetett” álomig hosszú út vezet. Talán a képernyős változat valamely adaptációjának fejbe ültetése könnyíthet a lázasan kutató – ismerjük el, NŐ – helyzetén. De az egyes eseményeket, sőt motivációkat másolni a legegyszerűbb – és talán a legbiztonságosabb is. Így nem meglepő, hogy A kereséstől mindenki Mr. Biget várja – akárcsak az italautomatába dobott pénztől a Coca-Colát. Szeretném, ha senkinek nem kellene alább adnia…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.