Dunai bűbáj

Nemcsak az ember magára utaltsága megkérdőjelezhetetlen, hanem a titkos vágy is. Amit kimondatlanul mindannyian remélünk. A maga egyszerűségében, bárminemű csillogó köntösbe bújtatás nélkül erről van szó:

 

„Oh can’t you see it baby,

You’ve got me going crazy

 

Wherever you go, whatever you do,

I will be right here waiting for you.”

/Richard Marx: Right here waiting/

 

Csakhogy globalizálódó fogyasztói és felhalmozó társadalmunkban magunk is fogyasztási cikké váltunk. És nem a gyorsuló fejlődést, az ez által szükségessé váló nagyobb munkaigényt, az emberek intenzívebb igénybevételét nehezményezem. Nem vagyok sem fejlődés- sem globalizációellenes, sem szemellenzős, de még csak azt sem hiszem, feltétlenül rossz irányba halad a XXI. század. Sőt. Ám abban egészen biztos vagyok, hogy az ember-ember közti relációk piaci termékké váltak és halomban hagyjuk magunk mögött őket újabbakat keresve, találva, majd azokat is elhasználtan elhajítva. Ismerősök jönnek-mennek, annyi baj legyen. De ugyanez történik barátokkal és szerelmekkel is. Egy laptop élettartamával megegyező hosszúságú kapcsolatokban élünk, kvázi adjuk-vesszük őket. Tökéletesen megrajzolhatóak a keresleti függvények – mindenki keresletére, egyenként. (Aggregálásukra nyilvánvalóan ebben a speciális kérdésben nincsen szükség.)

Megalakult a lelkek piaca. Ahol teljes valónkban vagyunk jelen. Fizikailag legalábbis. Immateriális attribútumaink azonban folyamatosan változnak: mert folyamatosan változtatjuk azokat, vagy mindenesetre az ezek közül éppen hozzáférhetőeket. Az ezerarcú emberkép életre kelt.

És ennek ellenére, mindezek mellett egészen biztos, hogy ugyanaz az egy, titkolt vágy nem változott meg. Óriási az ambivalencia: kifelé a mindenen túllépő modern kori ember sebezhetetlensége jelenítődik meg, befelé pedig a legegyszerűbb vágyat elnyomjuk, feltörő sóhaját elnémítjuk, majd megkönnyebbülten lépünk ismét az emberek piacára. Alkudozni. Sikertelenség esetén pedig továbbállni.