Noha hívő nem vagyok, mégis akad olyasmi, amiben hiszek. Hiszek a barátságban.
Pokoli ereje utolérhetetlen és pótolhatatlan. Ez a valami képes életben tartani, szó nélkül hallgatni, biztatni, új perspektívát nyitni, ellentmondani, ráébreszteni. Mindezekért, amik a barátságnak köszönhetőek, a Barátot becsben tartjuk. Vigyázunk a kapcsolatra. Védjük.
A katasztrófák azonban helytől, időtől függetlenek, bárhol felbukkannak. Nem kivétel ez alól a barátság sem. De ami utána következik, az nem egy egyszerű rehabilitálás. Nem lábadozásról vagy újjáépítésről van szó. Változásról. A két ember közti korábban akadálymentes légtérbe bóják rögzülnek, az addigi száz százalékos közvetlenség megtörik. A természetesnek tartott megkérdőjeleződik. Utánagondolást követel. Megfontolást. Mert a törést megszüntetni szeretnénk, s ennek legmegfelelőbb módjának a fokozott óvatosság tűnik. Ahogyan tudatosan, akarattal, erre koncentrálva, sokszorosan óvni próbáljuk a Barátságot. Ami, ha elvész, óriási fájdalmat hagy csak a maga nyomában…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.