Hömpölygő emberáradat a metróállomáson – nyilván mindenki, egytől egyig mind a kétszázan (háromszázan??) kifelé igyekeznek, míg S. velük szemben, megküzdve a tébolyult tömeggel, a nyitott kocsiajtók felé halad, amikor… amikor bevillan neki, hogy ezt az arcot ő ismeri… ez az arc mélyen belevésődött emlékezetébe… ez az arc Valakié, aki megbántotta… ha pedig meg tudta bántani, akkor – bár ezt magának nehezen vallotta be S. – fontos volt neki… tekintete találkozott az övével, aki attól kezdve nagyon figyelt, kereste a saját emlékeit… majd amikor másodpercek töredéke alatt láthatóan rájuk lelt, megállt, éppen amikor S.-sel egymás mellé értek... két puszi, egy „hogy vagy”, egy „hogyhogy erre? Itt dolgozom a közelben” után ellenkező irányba indultak… és vélhetően S.-nek volt csak érdekes ez a találkozás… igazából bosszantotta, hogy ő nem kíváncsi rá… hogy nem akarja tudni, mi van vele… hogy egyáltalán van… és az is bosszantotta, hogy bosszantja a másik érdektelensége… mindenesetre S. tudja: az illetőnek fogalma sincsen, mit szalaszt el azzal, hogy nem akarja megismerni… már azért is kár, hogy valaha ismerte S.-et…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.