A gyötrelmekben az a legjobb, ahogy elmúlnak. Egyik pillanatról a másikra. Egészen mostanáig városi legendának tartotta, hogy fájdalmak képesek így megszűnni. Szerelmes történetek írói fikciójának tűnt az elképzelés, hogy valami, ami hosszú-hosszú időn keresztül árnyékként követi szorosan minden lépését, egyszerre elillan. Riadtan kereste maga mögött, de már nem járt a nyomában.
Arra csak később sikerült rájönnie, hogy ez csupán az utolsó előtti lépcsőfok az új élet kapuja előtt. Hogy bár hátra nézni mostmár szorongás nélkül, bátran képes, bármit is lát, nem rezzen össze, egy másik irányt még nem vett számba: az előtte lévőt. Hiszen előretekinteni muszáj, a kereszteződések pedig elkerülhetetlenek. És ez az, amire fel kellett készülnie. Ez az, ami ellen még fel kellett vérteznie magát ahhoz, hogy kiléphessen. Hogy átléphessen. Szembenézni az árnnyal, amely már nem félelmetes alakban követi, hanem itt-ott fel-felbukkan, s ezen alkalmakkor kell minden erejével összpontosítania: az össze nem omlásra. De ezek a sebek már csak felszíni sérülésekből erednek, csupán karcolások. És valóban: hamar gyógyulnak. A behegedés egyértelmű és eltéveszthetetlen jele a megkönnyebbülés. Ekkor lehet átlépni azon a bizonyos kapun. És elkezdeni újra felfedezni a világot.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.