Dunai bűbáj

Egy dolog egészen bizonyos: a bajban nincsen segítő vagy útikalauz. Nincsen senki a közelben, aki megoldja a gondokat, nincsen, aki a jó útra vezet vagy tanácsot ad. Nincs fogódzkodó és nincs vészkijárat sem. Menekülőútvonal kizárva. A meredek mélyrepülés olykor megállíthatatlannak és fénysebességűnek tűnhet…

Sokszor, oly sokszor elég lenne egy kisebb csoda. Egy hétköznapi csoda. Azt hiszem, titkon mindannyian ilyenre vágyunk. És aki szerencsés, van is része benne. Hétköznapi csodák léteznek – létezniük kell. Így emberek is, akiket ezek a csodák megtalálnak és akiknek az életét kiteljesítik. Hinni kell tehát létezésükben, és abban, hogy éppen te leszel, akinek része lesz majd egy csodában. Kell hogy létezzen valami, egy hirtelen, mindent egy csapásra feloldó és légiesen könnyűvé varázsló, mindent hihetetlenül egyszerűvé tevő és a korábbi nehézségeket nevetséges kicsinységekként megvilágító, nagyon egyszerű ám mégis hosszú időn át várt CSODA. Persze tudjuk, minden időszakos, egyik periódust követi a másik, derűt a ború. De egy igazi csoda ezeket a változásokat is túlélheti. Ezért is hívják így. Egyrészt. Másrészt azért, mert különleges. Ha megtalál, megbecsülést érdemel. A csoda is és az is, akit megtalált. Mert akárkit nem ér utol…

22 éves korukban a nőknek el kell kezdeni barátkozni a gondolattal, hogy a házasságot illető kérdések mind gyakoribbak lesznek: szerencsés esetben a kínosabbak ilyenkor még nem kerülnek elő. Csakhogy nem az ajánlattevők sokasodnak, csupán a tudakolódók…Ma a rovatvezetőm a gyűrűsujjamon viselt ékszerről érdeklődött. Persze csak tapintatosan…

Elképzeléseim és tapasztalataim szerint két okból feszegethetik a kérdéskört: egyrészt azért, mert időszerűnek érzik az eljegyzés, házasodás intézményét – meglehetősen óvatosan kezelendő helyzet. Másrészt pedig, attól tartok, az apránként összeszedett kismértékű súlygyarapodásra próbálnak magyarázatot találni – ez fokozottan intő jel lehet a napi bevitt kalóriamennyiség tudatos követésére és limitálására. Ha ugyanis nem vigyáz az ember, és netalán még hosszú ideje tartó kapcsolatban is él, könnyen azzal a kérdéssel szembesülhet a gyengébbik nem tagja, amely egy kedves ismerősömet is a süteményről való lemondásra ösztönözte, nevezetesen, hogy „ugye már ketten vagytok?” De a nem tartós kapcsolatban élők sincsenek biztonságban – mielőtt fellélegeznének.

Házasodni márpedig kell?

Az ilyesmi mindig döntéssel jár. Fontos és fajsúlyos döntéssel. Utálom a döntéshelyzeteket és az ezekkel járó terhet. Azt a stresszt, amely ilyenkor nyomasztani tud. Egyébként sem tudok azonosulni ezekkel a fekete-fehér, igen-nem kérdésekkel. Meg az elvárásokkal. Mindenütt mindenkinek elvárásai vannak – másokkal szemben. Szeretném, ha nekem a saját elvárásaimra kellene csak koncentrálnom, s nem máséira. Ehhez viszont én egyedül kevés vagyok. Ráadásul éppen ebben a kérdésben még csak elvárásaim sincsenek – tehát különösen örülnék, ha másoknak sem lennének.

Néha az a határozott meggyőződés ébred bennem, hogy az emberek fordítva gondolkodnak. Előbb kötik össze az életüket hivatalosan, és csak aztán próbálnak egymáshoz kötődni, egymással, egymás mellett élni. De vajon van-e ennek értelme? Vajon nem lenne-e jobb és célravezetőbb akkor összekötni hivatalból emberéleteket, amikor azt az érintettek kimondatlanul már megtették? Amikor a mögöttük álló közös múlt és élmények már elválaszthatatlanokká tették őket...?

A véletlenekről. Négy napja egy óriási, csillogóan fekete limuzin (is) szerepelt álmomban. Három nappal ezelőtt Cs. limuzinokról kezdett elmélkedni két egyéb gondolat közt, egyik borozás után és a következő előtt (eleve micsoda egybeesés, amit megálmodtam, az jutott éppen eszébe), tegnap pedig merő véletlenségből kinéztem az ablakon – ami pedig valóban ritkán történik meg: a konyhaablakon – és a ház előtt elsuhanó jármű mi volt? Egy fekete tetejű, eszméletlen hosszú, csillogóan fehér limuzin :)

„Köszöntelek, arany barátom!” – üdvözölte ismerősét meleg szeretettel az öregúr a Körúton. Furcsa érzés kerített hatalmába a két őszes öreget nézve: kedvem lett volna átölelni mindkettejüket, és megköszönni türelmüket, emberségüket. Komótosan, mozogtak, karjaik lassan lendültek kézfogásra, megölelték egymást és mintha mi sem lenne természetesebb, mint két nagy, megpakolt szatyorban a szombati ebéd hozzávalóival hazafelé „sietve” egy régi cimborával beszédbe elegyedjenek, így tettek. És semmi kétségem afelől, hogy az ebéd is elkészült. Időben.